Nők…

Vannak Nők, erősek, mindent kibíróak, fáradhatatlanok, akik olyan magasra tették önmagukkal szemben a mércét, mivel annyi mindent túléltek már, hogy megijednek egy kis áramszünettől, amikor nem megy tovább, mert mindenki elfárad egyszer. És le kellene ülni. Nem azért nem megy ez, mert félelmetes amit megláthat ott mélyen eltemetve, mert ha már eddig eljutott valaki, akkor nagyon is világosan látja saját magát, bölccsé válik, megérik. Ott a félelem, hogy mi van ha eddig bírtam, túléltem, de kiderül, hogy csak szerencsém volt, és nem bírok majd innen felállni. Mert az önmaga érdemét a legnehezebb elismerni. Nem erről szól a környezet sem, csak azt értékelik aki fel tud mutatni valamit, viszont a legerősebb nők háttérmunkások. Ők azok, akiknek nem az elismerés kell, hanem, hogy haladjunk a megkezdett úton. Minden eltörpül ezen kívül. Az, hogy éveken át nem alszol, mert egyedül neveled a gyerekeket amíg a férj üzleti úton van, és nem nem kell segítség, megoldod egyedül, ezer felé szakadsz, de megy ez, legfeljebb nem mész annyit fodrászhoz, és tornázni sem fontos, sőt semmi sem fontos ami neked lenne öröm, mert a kedves azért tudja nyomogatni azt a gombot, hogy önző dolog, ha magadra is mersz gondolni. Mert így jól sakkban tartod saját magad, semmi gond, jól beleásod magad a mártír szerepbe, a lelkes asszisztencia megvan hozzá. De hogyan tovább, ha már felállsz a mártírszerepből, leesett az utolsó fátyol is az életedről, itt a csupasz valóság. Miután elsírod az utolsó könnyed, meggyászolod oda vissza az egész katymaszt, az összes szereplővel együtt, utána mi jön…?
Teremtés megint, de most önmagadnak. Piszok nehéz, nem ez jön zsigerből, ellene mész az ösztöneidnek, holott pont erre voltál büszke, a szép nagy lelkedre, az érzéseidre. De az most visszahúz még mindig, mert ha így éltél tizenéveket, ez rögzült, sőt a felmenőid is így éltek. De azért is , csakazértis, csináld meg, most magadért. Mindig csak egyetlen napra koncentrálva, amiben éppen vagy, de azt tökéletesen.